Azoknak, akik számára a folkzene betépett hippiket, vagy legfeljebb korai Bob Dylant jelenti: volt a briteknél egy erős és izgalmas mozgalom a hatvanas-hetvenes években, irtó jó folk(os) zenészekkel, akik nagyjából feleslegessé is tették ezt a műfaji címkézést. Roy Harper talán az egyik legfontosabb trubadúrja a zsánernek, s talán nem is ez a legismertebb vagy legjobb albuma (a minőség mindenképp elég hullámzó), de ez a szám zárja az albumot, s nagyjából minden megtalálható benne, mint ami az előző számokban. Végül nem az albumzáró és albumcímmel azonos Come Out Fighting Ghengis Smith címűt raktam be, mert letörölték a youtubról és dög voltam feltölteni máshova. Helyette itt van az albumnyitó szám, ami nagyszerű, és még rövid is. Figyelem, dilis narrációt is tartalmaz nyomokban. Ha valaki beszerezné, mindenképp a remastered CD-verziót szerezze meg, jobban is szól, mert van rajta csomó nagyszerű bónuszdal.
Egy Pink Floyd-klónnak indult német zenekar az Eloy, de hamar túlléptek ezen a címkén, sőt, a kor tipikus kraut-rockos szanaszét improvizálásán és eklektikusságán is, s egy nagyon feszes, nagyon egyedi space-hangzást hoztak létre, amihez passzoló képi és szövegvilág is jött, az egyik legjobb zenekar a témában, ha néha túl "németes" is a hozzáállásuk. A hetvenes években nyomták ki a legjobb cuccaikat, ez már az aranykor vége feléről származik, rögtön születésem utánról, s amint az album címe is jelzi (Time to Turn), egy kicsit modernizáltak, egyszerűsítettek a formulán, ami viszont nem jelenti azt, hogy rosszabbakká váltak volna. Marad az űr-téma, a kellemesen és tisztán bummogó basszus, amire fennséges szintitémák és theremin-szerű szólamok jönnek. A közepe felé pedig jön a torzított gitárszóló. Szinte slágeres ez a szám, és valamilyen szinten meg is előlegezi a nyolcvans évek szintetizátor-őrületét. Az egyetlen, ami ráfért volna a zenekarra (késő bánat), egy jobb énekes (s mégcsak nem is a darabos kiejtésével van bajom). Az érdekes az, hogy nem feltétlenül űrhajós utazás ugrik be számomra róla (ha már), hanem autókázás, van olyan jó vezetős muzsika mint az Autobahn :D Természetesen rohadt nehéz válogatni az Eloy-életműből, de még erről az albumról is, elég konstans minőséget tudtak produkálni. Na jó, a következő albumtól kezdve talán mégsem annyira, de azért azokat is jó hallgatni. (Igen, nem fogom erőltetni a napi posztolást, annyi olvasója úgysem lett a blognak, inkább jobban válogatok majd, ez van.)
Allan Holdsworth. A gitáros faszi, aki nemcsak bekapcsolta a torzítót, hanem rendesen továbbgondolta a jazz, rock és elektronika viszonyát a nyolcvanas években, olyan dolgokat rittyentett ki, amit addig senki, s sokakkal ellentétben nem szégyellte hogy másféle zenéket is hallgat. Ez az első albumának nyitószáma, még éneksáv is van rajta. Akinek beugrik a legendás UK című zenekar, az azért nem téved nagyon, Holdsworth ott kezdte, olyan legendás arcokkal mint Bruford vagy Wetton. Nem papolok sokat, mert dögmeleg van, tessék meghallgatni és kész. Esetleg még annyi, hogy más zenekarok ebből az egy számból csináltak volna egy egész albumot :D
