2015. június 13., szombat

Szombati meglepetés - 10cc: Don't Squeeze Me Like a Toothpaste

A 10cc a legszebb ellenpélda arra a maximára, miszerint minden popzene bunkó, exploitatív és idióta tuskóknak csinálják, táncolás végett. Ez egy igen intelligens zenekar, lírikailag, (stúdió)technikailag és zeneileg egyaránt, sőt, az albumborítóikat meg egyetemen kéne tanítani, mindamellett nem tudom jobban jellemezni zsánerileg, csak popzeneként. Ez a szám a Deceptive Bends című albumról van (megintcsak nagyszerű borító), és mint szinte minden számuk, fogyasztható tánczeneként is, de ugyanakkor valamiféle gonosz, ironikus, szubverzív poén is. Nem kommentálom többet, tessék meghallgatni és elolvasni, és az összes többi albumukat is fogyasztani. Nagyszerűek, nem csoda hogy fel-felbukkannak kböző hollywoodi filmek nosztalgiázó soundtrackjében is.

2015. június 12., péntek

Pénteki pszichedelikus - Rick Wright: Reaching for the Rail

Wright a Pink Floyd oszlopos tagja volt, de kissé megbújt Gilmour és Waters árnyékában, az új (kellemes, de nem nagy vaszizdasz) albumot sajnos már nem is érhette meg. Billentyűs volt, de sok korai Floyd-számban énekelt is. Azt, hogy mivel is járul hozzá a Pink Floyd hangzásához és dalaihoz, talán úgy lehet a legjobban felmérni, hogyha meghallgatjuk a szólóalbumait. Kettő van belőle, sok-sok év kihagyással jelentette meg őket. Ez az 1996-os Broken China címűről van, és a Pink Floydnak a kevésbé vicces-himnikus, inkább patetikusan csöndesebb, későbbi, elszállósabb oldalát mutatja, akár lehetne a Fal egyfajta folytatása is, pszichológiájában mindenképp. Eme számnak már a tempója is tipikusan Floydos, de valahogyan mégis teljesen másvalami lesz belőle, és ki sem találnád, ki énekli a női vokált az elején: Sinéad O'Connor (aztán átveszi maga Wright). A felesége depressziójáról írta ezt a koncept-albumot amúgy, talán ezért is passzoló a női énekhang ide. Ilyenkor esik le, hogy egy legendás zenekar felbomlása vagy szüneteltetése talán nem is mindig rossz ötlet, mert ilyenkor a tagok mindegyike ki-kidob egy-egy szólóalbumot, amelyek közt igazi gyöngyszemek vannak. A Pink Floyddal is így van ez, a Waters, a Gilmour és a Barrett albumai mellett a Wrightéi is nagyszerűek, talán az egyszem Nick Mason-album lóg ki a sorból.

2015. június 11., csütörtök

Csütörtöki filmzene - Dentist (Little Shop of Horrors)

Jó nagy kihagyás (hosszú és izzadós TIFF) után már megint filmzene, mert miért is ne. Ez kicsit amúgy kakukktojás, hiszen musicalből van, aminek Broadway-adaptációja is van, s többek közt pont a zene miatt volt érdemes remakelni a Roger Corman-féle klasszikust. Nehezemre esik visszazökkenni a TIFF előtti rutinba, úgyhogy sok szót nem fosok, íme, hallgasd meg, nagyon jól lehet röhögni rajta, főleg ha videoklipként nézed, a képekkel együtt. Steve Martint nem nagyon állhatom, de itt nagyon jól működik. Egy családkompatibilis horror-musical, szóval nincs hogy ne lehessen imádni. Sajnos a minőség borzasztó, de hátha megjön a kedved a teljes filmhez.