Egy, a szívemnek nagyon kedves ember hallgatott sok M83-at a másik szobában, s persze hogy akkor büdös volt. Csak miután lelépett szerettem meg ezt a zenét. Nem én vagyok az Electric Castle célközönsége, de ha ezeket a franciákat elhoznák, akkor lehet befizetnék. Ez így szombatra épp tökéletes, pláne hogy az album címe is Saturdays = Youth. Elbambulós, hátrafekvős, elvágyódós, kellemes.
Ez egy ausztrál zenekar (tudod, ahol a víz fordítva örvénylik le a lefolyón :D), és a Kraftwerk már láthatólag a Föld másik felén is pusztított, nagyon megihlette ezt az elektonikus duót is. Ez a második, a számhoz hasonló című albumuk, 1978-ból, és noha egyesek másként címkéznék, nálam simán kimeríti a pszichedelikus zene fogalmát. Csak akkor még másképp csinálták. Kellemesen bizsergő szintiszólamok, a viszonylag hosszú számnak csak a közepén jön be a pulzáló ritmus, akkorra már egyfajta "refrén" is kialakul. S a végére jön a hab a tortán: a szinte robotikus riffre jön rá a... szaxofonszóló! Ez az, bazmeg.
Riz Ortolani egy olasz filmzenei zseni volt, aki viszont valamiért a nagyközönség számára megbújik Ennio Morricone mögött, pedig műfajilag talán többfelé tudott kalandozni. De ha nem is kalandozott többfelé, a nagyszerű dallam per filmzene arány elég magas nála, kevés töltelék-soundtracket csinált. Ez itt a azonos című (Nap testvér, hold nővér) című Zeffirelli-film dala. Több verzió is létezik belőle, egyik szebb, mint a másik. Ebben épp nincsenek dobok, amitől a másik verzió "rockballadásabb" jelleget kap, de cserébe bakelitről van rippelve, így aztán még a recsegést is lehet élvezni az andalító, tipikus olasz dallamok mögött. Alatt. Mellett. Felett.
Kövezzetek meg, szerintem a John Bush-érában sokkal jobb volt az Anthrax, mint a "klasszikus" korszakban. Ez (Sound of White Noise) és a Stomp 442 a kedvenc albumaim, izmos a hangzás, punkos düh van benne, de viszonylag komplex dalszerkezettel, és a duhajkodásba befér egy-két dallam is. És van humorérzékük a csávóknak, ami kevés metálzenekarról mondható el, ebben a műfajban illik komolyan venni magadat :D Ez egy jó cséphadarós, többvokálos szám abból a korszakból, amikor a Nirvana miatt temetni kezdték a metált.
Henryk Górecki egy lengyel zeneszerző volt. Életművében volt egy hatalmas törés: avantgárd, disszonáns minimalizmussal kezdte, a hetvenes években viszont átváltott az ún. szent minimalizmusra (én is most hallottam ezt a fogalmat először, nyugi). Az óriási kórusra írt Miserere ilyesfajta kórusmű, születésem évében (1981) írta, a Szolidaritás mozgalom elleni kormányzati megtorlásokra reakcióként. Nem is lehetett hallani jópár évig. Természetesen többfajta verziója fellelhető, ezt most konkrétan a chicagói szimfonikusok kórusa adja elő egy ottani templomban. Mondani sem kell, gyönyörű, angyali szerzemény, nyugodtan el lehet tekinteni születésének mindenféle politikai körülményétől. Érdemes figyelni viszont a vége felé felerősödő, a légies szépséggel kontrasztba lépő, nyomasztóvá váló Domine! hangokra, ami valahol elég szépen kifejezi az "istenfélő" fogalmunkat.
