Szombati vendégposzt - Bernard Parmegiani: De natura sonorum

A mai meglepetés az, hogy Józsi barátom vette át a kormányt, aki már nemcsak kedvtelési szinten prüntyögteti (balkezes) gitárját és pittyegteti szintetizátorát, íme hát:

A késői modernista zeneszerzők olyan kiemelkedő figurájáról lenne itt szó, akinek munkássága tudatosan emészt és reciklál minden előtte megtörténtet, de mindig reagál a vele együtt létező zenei jelenségekre is. A hatvanas évek közepétől jegyzett francia zeneszerző kezdetekben technikusként tevékenykedett, majd elektronikus zeneként leírható (szalagmanipuláció, túlzó effektek, musique concrete) műveket írt(?) és szerkesztett. Amolyan fenegyerekként él a fejemben, „remixel” klasszikus műveket, jazz-albuma van, a popzenét és különböző crooner műfajokat gyúr át a magáévá, szóval van bőven mit keresni nála. Nem rajonghatok minden Cage utáni zakatolásnak, de Parmegiani munkája csodálatos kort ível át (a jamaikai dub őstípusa lehetne, de hallottam például kétezer utáni beat zenéit), ezért megismételhetetlenül egyedi. Stílusát a furcsa, nem emberi (gyakran könyörtelen hirtelenséggel váltakozó) dinamika és az izgalmas ellentétbe helyezett textúrák játéka teszi egyedivé. Szavakkal nehezebb kifejezni, jöjjön inkább egy példa.